Sziklavári Károly könyve egyrészt a Magyar táncok és a korabeli magyar repertoár viszonyát tárgyalja–összegezve ily módon másfél évszázad forráskutatásainak eredményeit is–, újdonságértékű áttekintést nyújt továbbá arról, hogyan befolyásolta Brahms huszonegy tétele az elkövetkező évtizedek zeneirodalmi termését. Jó darabig szintúgy nyomon követi a források és forrásvariánsok önálló „útját”. Természetszerűleg tér ki a kor megannyi, a Magyar táncok kapcsán érintett – de részben vagy gyakorlatilag már elfeledettnek számító – hazai komponistájának munkásságára. Igyekszik rámutatni, milyen többletekkel gazdagította a forrásként felhasznált művek zenei világát a brahmsi alkotói individualitás. Kísérletet tesz mind az egyes táncok, mind pedig a kétfajta, ciklikus jellegű füzér zenei folyamatának értelmezésére azok narratív összetevői mentén. Érintőlegesen ugyan, de kitekint a Brahms-életmű további hungarizmusaira és egyéb magyar vonatkozásaira is.