Legfontosabb műve a csak halála után megjelent hatalmas aforizmagyűjtemény. Kurtág e kötetekből válogatta a szöveget művéhez, mely első változatában (op. 37, 1996) valóban az előadó által szabadon összeállítható zenei aforizma-gyűjtemény volt, az 1999-ben fogalmazott végleges forma azonban megbonthatatlan, egységes kompozíció, jóllehet az énekszólam anyaga csaknem változatlan maradt. Némelyik darab csupán aforisztikus pillanatkép, a virtuóz nagybőgő-kíséret révén azonban többségük a rövidség ellenére is nagy formátumú tétel. A mű így Kurtág nagy vokális ciklusai mellé állítható: rokona a Kafka-Fragmente, op. 24 és a József Attila-töredékek, op. 20 sorozatainak, de legközelebbről talán az Eszká-emlékzaj, op. 12 szoprán-hegedű kettősének. A rövid tételek ellenére a forma itt sem töredékes: az egyes darabok építőkövei a cikluson belüli zártabb egységeknek - így, ha karakterében eltér is tőlük, e tekintetben a Kurtág-életmű korai hangszeres darabjainak (op. 1-5) formálási elveit is fölidézi.