Solti György történetet ír, saját életének lineáris krónikáját. De ez könyvének csak vörös fonálja, amelyre emlékezete szemeit felfűzi. Az, hogy mi mikor és hogyan történt valójában: nem bizonyítható, és - tegyük hozzá - semmi jelentősége. A 20. század zenei élete viszont kibomlik abban a valójában, amelyben Solti látta és hallotta. Könyve, túl saját életének meséjén egy már lezárult kor emlékműve, de nem a bőrkötésbe kívánkozó ,"nagy elbeszélés" szoborszerű monumentuma, hanem ,,egy élet regénye" vagy még inkább egy élet színműve, amely se nem tragédia se nem komédia. Solti mesél, sztorizik, anekdotázik: nem ereszkedik le a múlt mélységesen mély kútjába - minek az, úgysincs alja. Életének nagy válságait, drámai fordulatait is bölcsen bevonja a derű fényes zománcával. Híjával van bármiféle rezignált elégikumnak, a ,,végetérés" fájdalmának. Solti túl a nyolcvanon is energikus, új terveit szövögette, amelyek gyakori felemlegetése kifelé mutat a múltat mesélő szövegből.